A fehér R&B-énekesnőként piacra fazonírozott Pink 2001-ben egy személyes hangvételű pop-rock albummal (M!ssundaztood) váltott stílust, talált saját hangjára, és aratott elsöprő sikert. Két évvel később úgy döntött, hogy a Rancid ska-punk zenekar frontemberével írja meg új albumát.

Pink (született: Alecia Moore, 1979) már „csinált sztárként” is bevált, az egyenműanyag hangzású 2000-es Can’t Take Me Home album dupla platina lett az amerikai R&B és tinipop piacon, ezért is volt bátor húzás, mind az énekesnő, mind főnöke, LA Reid részéről, hogy a második lemez dalainak többsége egy levitézlett leszbikus rocker, Linda Perry (ex-4 Non Blondes) dalszerzői és produceri segítségével készüljön (profi támogatásnak azért ott volt Dallas Austin is – lásd: Don't Let Me Get Me, Just Like A Pill). A közönség azonban várakozáson felül díjazta ezt a „lázadást”, a M!ssundaztood 11 millió példányban kelt el, Perryből keresett szerző lett (Christina Aguilera: Stripped, Sugababes: Three, Courtney Love: America’s Sweetheart stb.), a végre önmagát adó Pinkből pedig globális sztár és ikon, aki ezután már tényleg azt csinálhatott, amit akart, legyen szó slamposodó kinézetéről vagy eklektikus zenei elképzeléseiről. Egy Becktől és Willam Orbittól kapott sláger (a Charlie angyalai - Teljes gázzal filmzenelemezére felvett Feel Good Time) után végül úgy döntött, hogy Tim Armstronggal, a Rancid vezérével fog dalokat írni. Aki azonban ezután egy punkos lemezt vár, az csalódni fog: az album kétharmadát kitevő Pink-Armstrong kollaborációk (melyeknek producere is a veterán punk volt!) vastag popmázzal vannak bevonva, ami néha jól áll (a dühös Last To Know, a karibias Tonight’s The Night), néha rosszul (a Humble Neighborhoods refrénje rémisztően szar), a szexboszorka Peaches rapjével spékelt Oh My God leszbikus nyalakodásából jóval többet ki lehetett volna hozni, de hogy milyen jó lemez is születhetett volna, azt igazán csak a rejtett bónuszdal, a szinte Courtney Love-i karcosságú Hooker mutatja meg. Dallas Austin ezúttal hiányzik a képből, Linda Perrytől csak egy álmodozós souldal (Catch Me While I Sleep), egy hard rockos power ballad (Waiting For Love) és egy power pop attak jutott (Try Too Hard), továbbá van még két szám más zeneszerző-producerektől, a sután hangzó Love Song és a slágernek szánt God Is A DJ. Ez utóbbi a lemez mélypontja, és nem csak azért, mert az angol Faithless együttestől lopta a dalcímet – talán tudat(ta)lanul, de akkor annál rosszabb –, hanem mert mind zenéjében, mind szövegében erőltetett és közhelyes. Pink új szövegei a második lemez önvallomásihoz képest nem igazán tudnak újat nyújtani, a dalok pedig kevésbé sikerültek. Az európai kiadásra pluszba felkerült Feel Good Time némileg ugyan emeli az átlagot, de összességében a Try This nem éri el a M!ssundaztood szintjét.